A lovakat ne, de bárki mást lelőhetnek

       A lovakat lelövik, ugye? című előadás még nem is lenne rossz. Élvezhető, mondanivalója van, zenés, táncos, néhol vicces. A könyvként majd filmként is sikeres történetet a Vígszínház dolgozta át színpadra. Egyrészt a mai korba, helyzetbe és persze Magyarországra írták át.
     Történetünket Robi meséli el. Egy rendőr vezeti be talán a bíróságra, vagy talán akkor szabadul? Nem tudjuk meg és az előadás további részében nem vetődik fel a kérdés. Megölt egy lányt, Glóriát, akivel réges-rég stoppolás közben találkozott. Glória épp a Csopaki Maratoni Táncversenyre indulna, de párja az nincs, ám Robi úgy dönt, hogy vele megy táncpartnerként. A 10.000.000 Ft-os főnyereményért persze nem kell mást tenni, mint kifulladásig táncolni plusz néha a szerevezők egy-két próbáján kiállni, mert ha nem, könnyen kieshet az ember. A versenyre mindenféle figura érkezik: van itt temetkezési vállalkozó, régi tengerész, híres színésznő, terhes lány a férjével Devecserből ("a vörös iszap hazájából"), ikrek, rock énekesnő és a többi. A pénzért folytatott küzdelem nem csak fizikailag, de lelkileg is megterhelő és közben új barátságok szövődnek, szerelmek bontakoznak ki, igazi emberi sorsok pillanatai jelennek meg szemünk előtt. Aztán egy tragédia folytán (,azért mégse lőjük le a poént) a táncversenynek vége szakad és mindenki mehetne a dolgára, de Glória még nem végzett valami fontossal és Robinak segítenie kell...
     Eszenyi Enikő rendezésének különösen nagy pozitívuma a zene. Nem csakhogy élő zene szól a színpadon, de csak magyar zenékre táncolnak, pörögnek és forgnak a színészek. Kiemelném Szőcs Arturt, aki meglepően jó hangi adottságokkal rendelkezik, még énekesként is remekül megállja a helyét. A háttérben többször vetített képet láthatunk. A falnak (?) csapódó szereplőket akkor láthatjuk például, amikor az adott karakter kiesik a versenyből. Ám a mozgó, hullámzó testek ok nélkül vetítődnek ki, különösebb jelentőség  vagy mondanivaló nélkül. A mai fiatalság szavaival élve random helyzetekben jelennek meg ezek a képsorok. A koreográfia zseniális, Duda Éva szokásos színvonalát nyújtja.
    A táncoló színészekről mit mondjak? Van, aki tud és van, aki nem. Peches, hogy pont a főszereplőt játszó, egyébként remek Lengyel Tamás a "nem" kategóriába tartozik. Szerencsére a nagy csoportos tánc jelenteknél a háttérbe állították. Ezen kívül Robi karakterét remekül formálta meg és színpadi jelenléte érzékelhető. Pont úgy, mint a Glóriát alakító Bata Évának is, akit én most először láttam színpadon. A tavalyi évben nem egy, nem is kettő hanem négy díjat is magáénak tudhatott (Soós Imre-, Ajtay Andor-, Érték-díj és Ruttkai Éva-emlékgyűrű). Remek táncos és énekesnek is mondható, illetve ezek mellett a darab drámai vonalát is vezeti. Mellettük idősebb generáció tagjai (Igó Éva, Kerekes József, Hegedűs D. Géza, Hegyi Barbara, Börcsök Enikő, Kútvölgyi Erzsébet)  mind remekelnek. A fiatalok már kevésbé. Voltak olyanok, akiket csak a meghajlásnál vettem észre. Semmilyen színpadi jelenléttel nem rendelkezők álltak előttünk. Tisztelet a kivételnek Csőre Gábor és Pindroch Csaba személyében, bár ők azt hiszem inkább a két említett korosztály között található. Haumann Máté és Varga Klári karaktereire még mindig nem emlékszem, pedig nem is estek ki. Balázsovits Edit úgy teszi-veszi magát a színpadon, mintha még mindig 20 éves lenne, de sajnos már felette is eljárt az idő. Azt hiszem mégis kiemelendő Telekes Péter. Egyetlen jó pillanattal ajándékozott meg engem, mikor karaktere /,aki biztosan jobb színész, mint ő/ szerepet kapott egy gazdag producertől egy sorozatban, ezért eltávozott a versenyből. A Hamlet - Gertrúd jelenetnél nálam eltört a mécses és legszívesebben sírva rohantam volna ki a teremből. A helyzetet az utána következő, még egészen szórakoztató jelenet mentette meg, mikor is énekelni hallhattam tőle a "Szívemben bomba van" c. slágert, mert bevallom, az énekléshez tehetséges. Illetve itt van még egy jó tanács számára: nem tudja Fábry Sándort utánozni, vagy ha igen, rosszul, ezért inkább ne is próbálkozzon vele.
     Összegzés: Igazából szórakoztató előadás, de nincs meg benne a drámai piramis. Nem építkezik a darab, ezért nincs nagyobb katarzis. Néhol jót nevettünk a szóló produkciókon, de szerintem a darab lényege abban rejlett, hogy együtt ezek az emberek mit éltek át, nem kellenek ide szóló részek, csak a színesítésképp. A darab nem írta le az ívét, amit megtehetne. Sok remek ötlet is rejlik benne, de ezek nincsenek kihasználva. A tükörrel való térnagyítást például többször is lehetett volna használni. Egyszer érdemes megnézni, kikapcsolódni lehet vele, de többször nem érdemes. Ha valaki esetleg elmenne és megnézné, annak jó szórakozást kívánok hozzá, mert annyira tényleg nem rossz. A dalokat meg tessék énekelni!

Bíít

Csak szédület. A Színművészeti Egyetem jelenleg ötödéves, tehát végzős  zenés színész osztályának előadásában. És azt kell hogy mondjam, ha az ember ötödjére nézi meg, akkor sem megunható. A színésznövendékek Arthur Rimbaud verseinek segítségével, és a Beatles mindenki által jól ismert dalaival egy olyan idősíkba visznek el minket, ami a fiatalság maga.
"Az ember nem komoly tizenhét évesen..." És akkor sem komoly, amikor Mikola Gergő egy piros női ruhában lép fel a színpadra. Vagy mikor Ágoston Péter rozmár. És egyáltalán amikor ilyen tehetséges emberek vannak előttünk, és azzal amihez értenek, szórakoztatnak. Mert ők igazán értenek hozzá. Egy éve ezt írtam róla:
"Amikor pedig beültünk a színház büféjébe, a színészek közé, abba a dohányfüst-szagú és családias helyiségbe, úgy éreztem hogy ezért még a heti két fizikaórát is érdemes túlélni. Néhány belsős poén meghallgatása, felszabadult beszélgetés és már kezdődik is az előadás. Elszédültünk. A szereplők megérdemelték a sikításainkat, én pedig lehet hogy egy új célt tűztem ki a szemem elé. Persze még annyi minden változik... Lehet, hogy végül majd tűzoltó vagy takarítónő leszek, de ez akkor is egy meghatározó élmény marad még egy jó darabig."
És azóta szeretnék színész lenni.
Mást nem érdemes mondanom a darabról, mert ezt látni kell.

Munka-munka-munka

A Katona József Színház Top Dogs című előadásának központjában a munka áll. Vagyis azok, akik végzik (végezték).
Történetünk elején megismerjük Kristiant, akit a főnökei az NCC-hez küldenek, hogy ott felmérje a munkájukat. Ám hamar kiderül őt igazából befizették erre a tréningre, ahol majd új állást is szereznek neki és kiemelik a gödörből, ahová esett munkája elvesztése miatt. Lelkileg és fizikailag is foglalkoznak itt a kedves ex-menedzserekkel.
Anna, Lili, Mark, Kaspar, Patrik, Toni és most már Kristian is mind egytől egyig sikeres menedzserek voltak. Igazi Top Dogs. Mindegyikük a munkájának élt, s mikor kirúgták őket teljesen összetörtek és csak egyszerű, normális emberekké váltak.
Talán hibásan is írtam, hogy "történetünk", hiszen komolyabb történet nincs is. Inkább csak helyzeteket mutatnak be, hol szatirikusan, hol parodizálnak. Bagossy László ezt használja, méghozzá remekül. De persze ez nem csak neki köszönhető, hanem a színészeknek is.
Kiemelendő azonnal Vajdai Vilmos Tonija (és Vajdai Vilmosa). A darab humor forrása legtöbbször az ő karakteréből, egyáltalán belőle jön. A mogyorózáson keresztül, a Titok Tornán® át ívelően a folyamatos fotózgatásig. A "mester" egy újfajta humort alkot a színpadon. Ónódi Eszter akaratos, tüchtig Lilije sugárzik az előadásban. Lili az a tipikus gusztustalan, kedveskedő, mézes-mázosan lenéző főnök. Ónódi pedig zseniálisan hozza. Rezes Judit terapeuta Vandája, Rajkai Zoltán kakaó-allergiás Markja, Takátsy Péter "humoros" Patrikja, Fekete Ernő higgadt Krisitianja, Tóth Ildikó nyugodt Annája és persze Szabó Győző érzelmes Kasparja sem hagyható ki.
Akármennyire gonosz is ez a téma, ez a csúf igazság. Rettenetesen humoros, vicces előadás, a színészek sziporkázóak, a rendezés fergeteges. Mindennapos dolgokról beszél az előadás: gondolkodásmód, rendszerek, világnézet meg a többi, és hogy mennyire alá is vagyunk rendelve az főnökeink alá. És az is lehet, hogy nem ezt akartuk.