2013. május 17., péntek

Három Csehov

Hol? Ódry Színpad
Kik? A Színház-és Filmművészeti egyetem végzős, zenés színész szakos hallgatói
Mit? Három egyfelvonásos darabot, mindegyik szerzője Anton Pavlovics Csehov.

MEDVE  
Harsányi Sulyom László rendezésében

Jeléna Ivánovna,(Törőcsik Franciska) egy szinte egészen frissen megözvegyült, fiatal lány. Bár férje sosem maradt hű hozzá, elhatározza, hogy halála után ő majd megmutatja neki, mit is jelent a hűség. Mennyire gondolhat komolyan egy ilyen kijelentést asszony vagy lány, különösen, ha szép? Önsajnálata szinte cseppfolyós, vagyis elhatározása nem tűnik túlságosan szilárdnak. A nő bizonyos értelemben össze van kötve idősödő szolgájával, Lukával, akit Ágoston Péter játszik. Az öregember életében nincs más cél már, mint hogy az ifjú özvegyet szolgálja, időnként csodálva őt.
És akkor a két lassan mozgó, elfáradt ember ajtaján betoppan Grigorij Sztyepánovicsként Dénes Viktor. Ő nincs belesüppedve semmilyen emberi érzésbe, és a saját elmondása alapján nem is bírná elviselni, ha ez megtörténne, mert elege van a nőkből. Csak a pénzét akarja, amit Jeléna Ivánovna megboldogult férjének hitelezett. De pénz nincs. Grigorij Sztyepánovics úgy dönt, addig marad a házban ahol nem szívesen látják vendégként, amíg meg nem kapja a kívánt összeget. Persze végül nem pénzt, hanem valami sokkal kézzel foghatóbbat kap.

LEÁNYKÉRÉS  
rendezte Simon Balázs


Csubukov, (Nagyhegyesi Zoltán) egy olyan öregember, aki megfélemlítő egyéniségével parancsol tekintélyt magának. Az egyetlen dolog számít neki, az a pénz. 
Lánya, Natalja Sztyepanovna (Kulcsár Viktória) szépségének csillaga már leáldozóban van, makacs és egyszerű lány, aki semmire nem vágyik jobban, mint egy férjre.
Marofka Mátyás, vagyis Lomov pedig közös múltjukból, és a lány vagyoni helyzetéből kifolyólag szívesen feleségül kérné Natalja Sztyepanovnát. Mielőtt azonban sor kerülhetne a lánykérésre, egy örökkévalóságig tartó birtokjogi vitába keveredik a két fél. Hatalmas ijedelmek után pedig boldogan egyesülnek a szalmában.

JUBILEUM  
rendezte Lukáts Andor


Sipucsin (Nagy Dániel Viktor) fontoskodó, hatalmával előszeretettel kérkedő vállalatvezető.  Kuzma Nyikolajevics Hirin (Mikola Gergő) egyetlen megkeseredett beosztottja, aki meglehetősen el van nyomva, és feleslegesnek tartja a nőket. Mercsutkina (Hekler Melinda) Sipucsin felesége, aki csacska, folyton csacsog és rém idegesítő. Habár a másik nőalak, a kérvényező Szilágyi Csenge is idegesítőnek, egyben szánandónak mondható. Mit akarnak ők egymástól?
Céltalan őrületet.



2013. április 13., szombat

"Sokat kell játszani, mert csak úgy fejlődik az ember." - Interjú Pálmai Annával

Egy tavaszi napon Pálmai Annával beszélgettünk öltözőjében. Mesélt édesanyjáról, az egyetemi évekről és arról is milyen színésznek lenni - fárasztó, de imádja.

Édesanyjával, Szirtes Ágival
Spotlight: Te színházi közegben nőttél fel (nagypapája Szirtes Ádám, színművész, édesanyja Szirtes Ági, színművésznő- a szerk.). Mennyire volt más így élni, mint egy normális családban?
Pálmai Anna: Azt hiszem ez nagyon különbözik egy átlagos gyerekkortól. Nagyon sokat utazott a mamám meg sokat volt a színházban is - ugye 10-től 2-ig próba, este 7-től 10-ig meg előadás -, tehát sokkal kevesebbet volt otthon, mint egy főállású anyuka. Elég sokszor volt az, hogy én azt akartam, hogy többet legyen velem, de hát ezt nem lehetett, mert neki jönnie kellett játszani.
S.: És a nagypapád? Őt ismerted?
P.A.: A nagypapámat én nem nagyon ismertem, mert olyan 1-2 éves lehettem, amikor Ő meghalt. Halvány emlékeim vannak csak róla, de filmekben láttam. Meg van egy könyve az Életünk, életem, amit az életéről írt és azt olvastam. De nem emlékszem rá igazából.
S.: Mióta tudod, hogy te biztosan színész szeretnél lenni? Befolyásolt anyukád valamennyire?
P.A.: Nagyon sokat voltam itt, mert többször volt olyan, hogy nem hozzánk jött valaki, hanem én jöttem ide. Ilyenkor itt voltam hagyva az öltöztetőnénikkel meg a fodrásznénivel. Felvettem jelmezeket, meg kaptam parókát... szóval elvoltam. És mindig jól éreztem magam, szerettem bejönni, mert nagyon szerettem a színház szagát. Nagyon otthonos volt a légkör. Aztán jött mindenféle. Elkezdtem művészi tornára járni, aztán jött a lovaglás. A suli után...
Nagy Ervinnel
A Matyodesign arcai
Ekkor lépett be Nagy Ervin, aki a kabátját kereste, majd távozott is.
P.A.: Szóval jött a lovaglás. Az úgy volt, hogy a suli után azonnal az Adyligetbe mentem a lovamhoz. Ott voltam egész délután,
 estig, aztán mentem haza és másnap ugyanez. Teljesen megszállott voltam. Hétvégén is mentem a lovamhoz. Emiatt sokáig azt gondoltam, hogy lovagolni fogok, miután befejeztem a gimit. A Vörösmarty Gimnázium dráma tagozatára jártam és ott iszonyatosan jó tanáraim voltak és nagyon jól éreztem magam. Annyira meghatározó volt az a négy év... Igazából észre se vettem, hogy rátaláltam erre az útra. Nem volt ez egy tudatos döntés, hogy színész leszek, hanem egyszer csak ott találtam magam, hogy nem is akarok mást csinálni csak ezt. Keresztúry József volt az osztályfőnököm, illetve Vidovszky György volt az, aki hívott engem stúdiósnak a Bárka Színházba, miután nem vettek fel a főiskolára először. 
S.: Mit csináltál mikor nem vettek fel elsőre?
P.A.:
A Bárkában voltam egy évig stúdiós Spolarics Andreánál. Hajduk Karesz, Kovács Krisztián... Ők voltak előttem Bárka Stúdiósok. De híresen jó volt a Stúdió mindig, és pont Spolarics Andrea miatt. Ez egy annyira jó találkozás volt...
S.: Amikor felvettek Máté Gábor és Horvai István osztályába jártál. Ott milyen volt? Hogy teltek az egyetemi évek?
P.A.: 19 éves voltam amikor felvettek. Akkor azt gondoltam, hogy nekem van valamiféle tudásom már a színházról. Annyi előadást láttam már, Bárka Stúdiós is voltam, nagyon sokat játszottam a Bárkában előadásokban. Emiatt azt hittem, hogy tudom, hogy milyen egy színház és milyen színésznek lenni... de ez a 4 év olyan volt, hogy ... zúztak minket, szétszedtek atomjainkra. Igazából nem is tudom, hogy bármit is meg lehet-e tanítani. Visszagondolva, ekkor rengeteg nagyon nagy találkozásom volt, de mégis olyan picike voltam még. Azért viszont nagyon hálás vagyok a Gábornak, hogy sok embert behozott az osztályba, hogy tanítson minket. Kovalik Balázst, Gálffi Lászlót, Ladányi Andreát... Olyan tanárink voltak, hogy tőlük csak tanulni lehetett. Igazából az volt a borzasztó, hogy mindenki mondta a saját igazát... Ez az egész egy nagy agymosás reggel 8-tól éjfélig és emiatt nagyon nehéz megtalálni a saját utad. Először mindenkinek nagyon meg akartam felelni, aztán ez lassan kezdett lecsillapodni és körülbelül mostanra tudom kamatoztatni azt, amit ott megtanultam. A színészet igazából eléggé gyakorlati szakma, tehát akkor tudod meg, hogy ez mi, amikor minden este játszol. Kis szerepeket vagy nagy szerepeket, beugrásokat csinálsz meg. Szóval most vagyok ott, amikor már nem vagyok olyan zöldfülű, és már nem reszketek minden előadás előtt, meg nem vagyok benn már ötkor -, mert régen mindig ez volt, hogyha este volt előadás. Már van valamiféle biztonságérzetem, de ez csak gyakorlat után jön meg.
Szerelem diadala - Jordán Adéllal
S.: Voltak valaha kétségeid ezzel kapcsolatban?
P.A.: Persze, mindig van! De mire gondolsz?
S.: Például a főiskolai évek alatt, hogy ezt most mégsem kéne.
P.A.: Olyan nem volt, hogy ezt nem kéne. Olyan viszont volt, hogy mit kéne még csinálni emellett.
S.: És magaddal kapcsolatban? Tudod, az a bizonyos önmarcangolás, hogy ezt most jól csinálom vagy sem...
P.A.: Nagyon el lehet fáradni és rengeteg hatás ér egy nap. Mondjuk bejövök reggel 10-re próbára és attól függően, hogy milyen próba volt, ahhoz képest folytatódik a napod. Délután elmegyek szinkronizálni, aztán este visszajövök játszani. Ez egy olyan mókuskerék, amiben nagyon nehéz nem elfáradni. De közben nem szabad elfelejteni, hogy ez jó, és hogy jó játszani. Sokszor csak arra szoktam gondolni, hogy most aludnék egy nagyot. De persze, vannak kétségeim magammal kapcsolatban is. Úgy érzem, hogy többet kéne sportoljak, hogy éjszaka ne egyek olyan sokat, pedig nagyon szeretek enni. Néha ezzel lazulok el és ez éjjel 11-kor nem annyira szerencsés, mert tudom, hogy megint hízni fogok. Mondjuk olyan kétségeim vannak, amik egy jó előadással el is szállnak.  Azt meg, hogy "ezt az előadást jól játszottam-e vagy rosszul" meg... nem leszek teljesen magam alatt, mert tudom, hogy holnap lesz még egy előadás. Most meg már az, hogy ennyit játszom - hál' Istennek-, eléggé csillapította ezt az igyekezetet és megfelelés vágyást. Most már sokkal magabiztosabb vagyok. Láttátok például a Szerelem diadalát?
S.: Igen, valamelyik utolsót.
P.A.: Na például az nekem nagyon nagy meglepetés volt. Merthogy a főszerepet az Adél játszotta és akkor ment el szülni. És az Ascher Tamás mondta nekem az egyik délután, hogy "Szedjed össze magad, mert te fogod játszani." Akkor azt hittem, hogy elájulok. De nem azért mert "Úristen, hogy lesz ez?!", hanem hogy meg fogom-e tudni csinálni. De ez nagyon nagy dolog volt nekem, hogy Ő ennyire megbízott bennem, mert először egy nagyon kicsi szerepet játszottam csak és utána azonnal én kaptam meg a főszerepet. Ilyenek meg annyira megmaradnak és olyan sok tapasztalatot ad. Emlékszem, hogy majdnem elájultam, amikor Szentendrén kellett először játszani. Szóval sokat kell játszani, mert csak úgy fejlődik az ember.
S.: Már az főiskolai évek alatt is itt, a Katonában voltál gyakorlaton. Milyen érzés volt, amikor közölték, hogy esetleg le is szerződtetnének?
P.A.: A Máté Gábor már szólt, hogy valószínűleg ez lesz és akkor hívott be a Zsámbéki Gábor. Akkor még Ő volt az igazgató. Azt mondta, hogy "Szeretnénk, hogy ha itt maradnál." és én akkor elsírtam magam. *nevet* Nagyon örültem. Meg nagyon féltem, hogy mi lesz.
A karnevál utolsó éjszakája
(hátul: Szirtes Ági és Bodnár Erika)
S.: Te és az Ötvös Andris egy osztályba jártatok. Milyen újra együtt lenni és vele játszani?
P.A.:
Nagyon biztonságos. Mi eszméletlen jól dolgoztunk együtt még a főiskolán a négy év alatt. Jókat tudunk röhögni. Nagyon szeretem őt és nagyon jó, hogy itt van.
S.:  Van olyan, akitől szívesebben fogadsz el tanácsot, mint másoktól?
P.A.: Nyilván egy társulatban van olyan, hogy valaki közelebb áll hozzád, valaki meg távolabb. Szóval, persze vannak olyanok, akik nagyon közel állnak hozzám és hasonlóképpen gondolkodunk, és olyanok is, akiknek adok a  véleményére, és nem bánt, hogyha megnéznek egy előadást és elmondják a véleményüket. Ezen nem sértődök meg, sőt!
S.: Milyen a kapcsolatod anyukáddal? Milyen vele játszani?
P.A.: Múltkor itt ültünk a Cigányok előadás közben a büfében és a végén van egy jelenet, amikor ordít a Fekete Tibivel és beadnak neki egy injekciót. Hallottam a hívóban, hogy mindjárt előadás vége van, mert akkor megyünk le tapsrendhez. És akkor viccesen megjegyeztem a Kocsis Gergőnek, hogy miért ordít az anyám, hiszen épp előadás van és szólni kéne neki, hogy ne ordítson. Akkor mondta a Gergő, hogy milyen furcsa, hogy én itt eszem a salátát, az anyám meg ordít a színpadon, mert ha az Ő anyukája ordítana így, akkor az azt jelentené, hogy valami nagyon nagy baj van, én meg itt salátázgatok. *nevet* Most már elég normális a viszonyunk, de borzasztó volt, amikor itt voltam gyakorlaton. Az első szerepem A karnevál utolsó éjszakája volt, ahol együtt voltunk. Aztán jött a Kazamaták, a Hétköznapi őrületek, Szirénének, Cigányok, Ivanov (emellett még: Babárok, Trakhiszi nők, Mesél a bécsi erdő, A szerelem diadala, Kispolgárok, Ivanovék karácsonya- a szerk.)... szóval nagyon sok és egyre inkább lelazultam. Most már nem zavar, de régen nagyon... De az nem történhet meg, hogy én bemegyek a színpadra és az anyám áll előttem.  Igazából nagyon nagy dolgunk nem volt, de most már nagyon jóban vagyunk. Akkor nagyon rossz volt, mert egyfolytában piszkált, meg beszólt, meg terrorizált. És egyszer mondtam neki, hogy jobb lenne ha békén hagyna, mert ez mindkettőnknek jobb lennem és azóta békén hagy. *nevet* Azóta már összefogtunk. Mondjuk nem is vagyunk annyit együtt. Én bejövök ötre, Ő elmegy a fodrászhoz, addig én ülök a büfében. Igazából kevesebbet beszélgetek vele, mint más kollégámmal, mert már kevesebbet játszunk együtt.
Virágos Magyarország - Tasnádi Bencével
S.: Volt olyan szereped, ami nagyon meghatározó volt vagy nagyon szerettél?
P.A.:
 A kétfejű fenevadban volt a Lea. De azért is volt ez meghatározó, mert volt benne egy jelenet, amikor a Fekete Tibi ad egy pofont és egyszer véletlenül kiütötte a dobhártyámat. Az nagyon durva volt... nagyon fájt... Szörnyű volt... *nevet* De az egész próbafolyamat annyira jó volt. Meg a szöveg is... Weöres! Olyan szép szöveg... Szóval igen, az nagyon fontos volt!
S.: Ha nem színész lettél volna akkor mi? Lóval kapcsolatos?
P.A.:  Mostanában nagyon sokat gondolkoztam azon, hogy szeretnék énekelni. Meg valahol a tengernél élni. *nevet* Valahogy ezt a kettőt összehozni. De színésznő vagyok, tehát nem más.
S.: Akkor ezek az éneklős darabok kapóra is jönnek (A hős és a csokoládékatona, Virágos Magyarország- a szerk.)!
P.A.: Nagyon! A Virágos Magyarországot például ezért szeretem nagyon, mert annyira szeretem ezt az operett világot, meg hogy szubrett lehetek. Tök jó!
S.: Te jársz külön színházba? Mármint ha nem dolgozol?
P.A.:
Aha! Hogyha nem játszom akkor, megnézem a barátaimat a városban. Utoljára az Egyszer élünk-et láttam a Nemzetiben. Meg A nyaralást láttam, mert pont nem játszottuk a Rükvercet.
Ekkor szakít minket félbe újra Nagy Ervin. Egy ezrest kér, de kártyája az neki is van. Kisebb kirándulást teszünk Ervinről, Bori mesél első találkozásukról és arról is beszélünk, hogy mind a hárman mennyire odavagyunk érte.
S.: Na de elkanyarodtunk a témától. Szóval mit választanál inkább: film vagy színház?
P.A.: Ó, mindkettőt választanám inkább. *nevet* Tényleg. Igazából azért lenne jó nem itt élni, mert ott sokat lehet filmezni. Most például szerelmes vagyok ebbe a csajba, a Jennifer Lawrence-be. Annyira szuper! Olyan eredeti és természetes volt az Oscar-gálán is...
S.: És elesett...
P.A.: Igen... Szóval máshol, tudod van lehetőséged. Fiatal színésznő vagy és jársz castingokra, meg szorgalmas vagy, akkor lehet hogy kidob neked egy ilyet az élet. Nem csak az Oscarról beszélek, hanem a filmezésről, mert Magyarországon ezt nem lehet. De így is megtalálhat bármi és vannak olyan színésznők, akiket meg is talál. Mondjuk én nagyon régen nem filmeztem.
S.: Hiányzik?
P.A.: Nagyon, persze. Közben meg nagyon örülök annak, hogy a színházban sok dolgom van. Szóval mind a kettőt másért szeretem.
S.: És mi van az improvizációval? Voltál a Gondnokságban is többször...
P.A.: Voltam TEK-es...
S.: Mikor voltál TEK-es?
P.A.: Amikor a Juci (Rezes Judit- a szerk.) hasából kiszedték a gyereket és én voltam az egyik, aki lezárta a folyosót. Csak hogy korrektek legyünk, voltam TEK-es! Aztán voltam Erika, voltam Anjou szobalány. Hm, improvizáció? Nagyon szeretek improvizálni, de mondjuk a Beugróban nagyon beégtem. Az nem volt jó élmény. De mondjuk itt a színházban mindig van az elsejei (januárban- a szerk.) paródia est. A rendezőket, meg a vezetőséget kiparodizáljuk. Négyen csináljuk: az Elek Feri, az Ötvös Andris, a Dankó Pisti meg én. Ilyenkor szétröhögjük magunkat. Akkor tudok improvizálni élesen, és akkor vagyok felpörögve, amikor olyan emberek vesznek körül, akik ismernek, mert ilyenkor nagyon egymásra kell hangolódni. Ezért volt nekem rossz élmény a Beugró. Odamentem olyan emberekhez, akiket egyébként ismerek, meg tök jóba vagyok velük, de nem vagyunk egymásra kattanva színházi értelemben. Odamész és akkor legyél vicces... Ettől meg inkább megijedtem, meg leblokkoltam. Itt meg nem. Teljesen elmebeteg 3 ember. Szóval szeretek, velük nagyon szeretek improvizálni.
S.: Van-e valami tanácsod azoknak, akik színészi pályára készülnek?
Kétfejű fenevad - Ónódi Eszterrel
P.A.: Ne vesszen el az önbizalom és a saját magadba vetett hited. Tarts ki, hogyha te úgy gondolod, hogy neked ez az utad. Ha ez neked örömet okoz, akkor csinálni kell. De annyi sztorit ismerünk, akit nem vettek fel elsőre, akit eltanácsoltak vagy kirúgtak... Minden munka vagy kitartás meghozza a gyümölcsét. Valamelyik éjszaka nem tudtam aludni és megnéztem a Zárórában a Feldmár Andrással egy beszélgetést. Nagyon érdekes dolgokat mondott. Például azt, hogy eddig úgy élt, hogy nagyon félt. Most pedig úgy él, hogy a vágyait követi, azt ami neki fontos. És ezért teljesen máshogy látja már az életet, mert úgy él ahogy szeretne. Valami ilyesmit tanácsolok én is.

2012. március 31. Színházak éjszakája -  "Peep show" a Kamrában
Pálmai Anna ft. Borbély Alexandra, Pálos Hanna, Nagy Ervin - Rolling in the deep

2013. február 15., péntek

A lovakat ne, de bárki mást lelőhetnek

       A lovakat lelövik, ugye? című előadás még nem is lenne rossz. Élvezhető, mondanivalója van, zenés, táncos, néhol vicces. A könyvként majd filmként is sikeres történetet a Vígszínház dolgozta át színpadra. Egyrészt a mai korba, helyzetbe és persze Magyarországra írták át.
     Történetünket Robi meséli el. Egy rendőr vezeti be talán a bíróságra, vagy talán akkor szabadul? Nem tudjuk meg és az előadás további részében nem vetődik fel a kérdés. Megölt egy lányt, Glóriát, akivel réges-rég stoppolás közben találkozott. Glória épp a Csopaki Maratoni Táncversenyre indulna, de párja az nincs, ám Robi úgy dönt, hogy vele megy táncpartnerként. A 10.000.000 Ft-os főnyereményért persze nem kell mást tenni, mint kifulladásig táncolni plusz néha a szerevezők egy-két próbáján kiállni, mert ha nem, könnyen kieshet az ember. A versenyre mindenféle figura érkezik: van itt temetkezési vállalkozó, régi tengerész, híres színésznő, terhes lány a férjével Devecserből ("a vörös iszap hazájából"), ikrek, rock énekesnő és a többi. A pénzért folytatott küzdelem nem csak fizikailag, de lelkileg is megterhelő és közben új barátságok szövődnek, szerelmek bontakoznak ki, igazi emberi sorsok pillanatai jelennek meg szemünk előtt. Aztán egy tragédia folytán (,azért mégse lőjük le a poént) a táncversenynek vége szakad és mindenki mehetne a dolgára, de Glória még nem végzett valami fontossal és Robinak segítenie kell...
     Eszenyi Enikő rendezésének különösen nagy pozitívuma a zene. Nem csakhogy élő zene szól a színpadon, de csak magyar zenékre táncolnak, pörögnek és forgnak a színészek. Kiemelném Szőcs Arturt, aki meglepően jó hangi adottságokkal rendelkezik, még énekesként is remekül megállja a helyét. A háttérben többször vetített képet láthatunk. A falnak (?) csapódó szereplőket akkor láthatjuk például, amikor az adott karakter kiesik a versenyből. Ám a mozgó, hullámzó testek ok nélkül vetítődnek ki, különösebb jelentőség  vagy mondanivaló nélkül. A mai fiatalság szavaival élve random helyzetekben jelennek meg ezek a képsorok. A koreográfia zseniális, Duda Éva szokásos színvonalát nyújtja.
    A táncoló színészekről mit mondjak? Van, aki tud és van, aki nem. Peches, hogy pont a főszereplőt játszó, egyébként remek Lengyel Tamás a "nem" kategóriába tartozik. Szerencsére a nagy csoportos tánc jelenteknél a háttérbe állították. Ezen kívül Robi karakterét remekül formálta meg és színpadi jelenléte érzékelhető. Pont úgy, mint a Glóriát alakító Bata Évának is, akit én most először láttam színpadon. A tavalyi évben nem egy, nem is kettő hanem négy díjat is magáénak tudhatott (Soós Imre-, Ajtay Andor-, Érték-díj és Ruttkai Éva-emlékgyűrű). Remek táncos és énekesnek is mondható, illetve ezek mellett a darab drámai vonalát is vezeti. Mellettük idősebb generáció tagjai (Igó Éva, Kerekes József, Hegedűs D. Géza, Hegyi Barbara, Börcsök Enikő, Kútvölgyi Erzsébet)  mind remekelnek. A fiatalok már kevésbé. Voltak olyanok, akiket csak a meghajlásnál vettem észre. Semmilyen színpadi jelenléttel nem rendelkezők álltak előttünk. Tisztelet a kivételnek Csőre Gábor és Pindroch Csaba személyében, bár ők azt hiszem inkább a két említett korosztály között található. Haumann Máté és Varga Klári karaktereire még mindig nem emlékszem, pedig nem is estek ki. Balázsovits Edit úgy teszi-veszi magát a színpadon, mintha még mindig 20 éves lenne, de sajnos már felette is eljárt az idő. Azt hiszem mégis kiemelendő Telekes Péter. Egyetlen jó pillanattal ajándékozott meg engem, mikor karaktere /,aki biztosan jobb színész, mint ő/ szerepet kapott egy gazdag producertől egy sorozatban, ezért eltávozott a versenyből. A Hamlet - Gertrúd jelenetnél nálam eltört a mécses és legszívesebben sírva rohantam volna ki a teremből. A helyzetet az utána következő, még egészen szórakoztató jelenet mentette meg, mikor is énekelni hallhattam tőle a "Szívemben bomba van" c. slágert, mert bevallom, az énekléshez tehetséges. Illetve itt van még egy jó tanács számára: nem tudja Fábry Sándort utánozni, vagy ha igen, rosszul, ezért inkább ne is próbálkozzon vele.
     Összegzés: Igazából szórakoztató előadás, de nincs meg benne a drámai piramis. Nem építkezik a darab, ezért nincs nagyobb katarzis. Néhol jót nevettünk a szóló produkciókon, de szerintem a darab lényege abban rejlett, hogy együtt ezek az emberek mit éltek át, nem kellenek ide szóló részek, csak a színesítésképp. A darab nem írta le az ívét, amit megtehetne. Sok remek ötlet is rejlik benne, de ezek nincsenek kihasználva. A tükörrel való térnagyítást például többször is lehetett volna használni. Egyszer érdemes megnézni, kikapcsolódni lehet vele, de többször nem érdemes. Ha valaki esetleg elmenne és megnézné, annak jó szórakozást kívánok hozzá, mert annyira tényleg nem rossz. A dalokat meg tessék énekelni!

2013. február 11., hétfő

Bíít

Csak szédület. A Színművészeti Egyetem jelenleg ötödéves, tehát végzős  zenés színész osztályának előadásában. És azt kell hogy mondjam, ha az ember ötödjére nézi meg, akkor sem megunható. A színésznövendékek Arthur Rimbaud verseinek segítségével, és a Beatles mindenki által jól ismert dalaival egy olyan idősíkba visznek el minket, ami a fiatalság maga.
"Az ember nem komoly tizenhét évesen..." És akkor sem komoly, amikor Mikola Gergő egy piros női ruhában lép fel a színpadra. Vagy mikor Ágoston Péter rozmár. És egyáltalán amikor ilyen tehetséges emberek vannak előttünk, és azzal amihez értenek, szórakoztatnak. Mert ők igazán értenek hozzá. Egy éve ezt írtam róla:
"Amikor pedig beültünk a színház büféjébe, a színészek közé, abba a dohányfüst-szagú és családias helyiségbe, úgy éreztem hogy ezért még a heti két fizikaórát is érdemes túlélni. Néhány belsős poén meghallgatása, felszabadult beszélgetés és már kezdődik is az előadás. Elszédültünk. A szereplők megérdemelték a sikításainkat, én pedig lehet hogy egy új célt tűztem ki a szemem elé. Persze még annyi minden változik... Lehet, hogy végül majd tűzoltó vagy takarítónő leszek, de ez akkor is egy meghatározó élmény marad még egy jó darabig."
És azóta szeretnék színész lenni.
Mást nem érdemes mondanom a darabról, mert ezt látni kell.


Munka-munka-munka

A Katona József Színház Top Dogs című előadásának központjában a munka áll. Vagyis azok, akik végzik (végezték).
Történetünk elején megismerjük Kristiant, akit a főnökei az NCC-hez küldenek, hogy ott felmérje a munkájukat. Ám hamar kiderül őt igazából befizették erre a tréningre, ahol majd új állást is szereznek neki és kiemelik a gödörből, ahová esett munkája elvesztése miatt. Lelkileg és fizikailag is foglalkoznak itt a kedves ex-menedzserekkel.
Anna, Lili, Mark, Kaspar, Patrik, Toni és most már Kristian is mind egytől egyig sikeres menedzserek voltak. Igazi Top Dogs. Mindegyikük a munkájának élt, s mikor kirúgták őket teljesen összetörtek és csak egyszerű, normális emberekké váltak.
Talán hibásan is írtam, hogy "történetünk", hiszen komolyabb történet nincs is. Inkább csak helyzeteket mutatnak be, hol szatirikusan, hol parodizálnak. Bagossy László ezt használja, méghozzá remekül. De persze ez nem csak neki köszönhető, hanem a színészeknek is.
Kiemelendő azonnal Vajdai Vilmos Tonija (és Vajdai Vilmosa). A darab humor forrása legtöbbször az ő karakteréből, egyáltalán belőle jön. A mogyorózáson keresztül, a Titok Tornán® át ívelően a folyamatos fotózgatásig. A "mester" egy újfajta humort alkot a színpadon. Ónódi Eszter akaratos, tüchtig Lilije sugárzik az előadásban. Lili az a tipikus gusztustalan, kedveskedő, mézes-mázosan lenéző főnök. Ónódi pedig zseniálisan hozza. Rezes Judit terapeuta Vandája, Rajkai Zoltán kakaó-allergiás Markja, Takátsy Péter "humoros" Patrikja, Fekete Ernő higgadt Krisitianja, Tóth Ildikó nyugodt Annája és persze Szabó Győző érzelmes Kasparja sem hagyható ki.
Akármennyire gonosz is ez a téma, ez a csúf igazság. Rettenetesen humoros, vicces előadás, a színészek sziporkázóak, a rendezés fergeteges. Mindennapos dolgokról beszél az előadás: gondolkodásmód, rendszerek, világnézet meg a többi, és hogy mennyire alá is vagyunk rendelve az főnökeink alá. És az is lehet, hogy nem ezt akartuk.

2013. január 13., vasárnap

"Itt komoly munka folyik" - Interjú Elek Ferenccel

Improvizál, énekel, szinkronizál, játszik, ha teheti kisfiával színházba megy. A Jászai Mari-díjas Elek Ferenccel beszélgettünk öltözőjükben, A nyaralás próbája után.



Spotlight: Mióta készülsz színészi pályára?
Elek Feri: Egészen gyerekkoromtól, mikor még nem is tudtam, hogy színészkedéssel akarok foglalkozni. Nagyon sok szakmát próbáltam ki. Egyik nap mentős akartam lenni, másik nap kukás. Szóval minden, és ezt valahogy úgy éreztem, hogy mind a színészettel volt összefüggésben. De úgy komolyabban '86-ban, amikor eljöttek hozzánk a Nemzeti Színházból gyerekeket válogatni, akkor engem kiválasztottak a Fizikusok című darab egyik szerepére. Ekkor elkezdtem gyerekszínházban is dolgozni és onnan ismertem meg Wéber Pétert, aki felkarolt. Aztán felvettek először a a Nemzeti Színiakadémiára és utána a főiskolára.S.: Volt bármikor kételyed, hogy mégse akarok színész lenni?
E.F.: Amikor már elkezdtem komolyan készülni, erről már nem volt szó. Előtte akartam csak sok miden lenni. De amikor kiderült, hogy minden ezzel van kapcsolatban, akkor már nem.
S.: Szerinted a színészet egy komplex szakma?
E.F.: Biztosan, igen. Ezzel az egy hivatással egy csomó mindent kipróbálhatsz.
S.: Amikor készültünk az interjúra, utána néztünk az életedrajzodnak, és bármelyik másik beszélgetést olvastuk veled, szó volt az anyukádról. Ő támogatott ebben?
E.F.: Nagyon. Végig. Ugye apukám nincs, őt nem ismerem. Még akkor szétmentek anyukámmal, amikor meg se születtem. Két nevelőapám volt. De végül is anyukám végig támogatott és nagyon büszke rám. Minden ami a hittel kapcsolatos, azt valahogy tőle tanultam.
S.: Akkor elég szoros a kapcsolatotok.
E.F.: Elég szoros, igen.
S.:  A 60 percben azt mondtad, hogy amíg Zsámbéki Gábor tanított titeket a Színművészetin azt tanította, hogy hogyan kell színházi szemmel gondolkodni és színházi szemmel látni a Világot. Számodra ez mit jelent?
E.F.:  Arra emlékszem, hogy elsőben nagyon nagy rökönyödés volt, főleg az osztály egyik része felől. Ő nem pontosan ezt mondta, hanem, hogy  meg kell tanulni mindent lefordítani magunknak színházra. És szerintem ez is volt a lényege. Kaptunk is olyan feladatot, hogy mondott egy szót, hogy "rozsda" és akkor ebből kellett elmondanod egy történetet, ami az életedből van. Elmondtad a történetet és a következő órára, akkor vidd fel a színpadra. Ki kellett találni, hogy ezt most hogyan oldod meg. Nekem például volt egy emlékem gyerekkoromból, amikor az Üllői úton laktunk és ott volt egy hátsó kapu, amit ha kinyitottunk, mindig szél volt. Az az ajtó mindig rozsdás volt és odaragadt a kis izzadt kezem. Az egésznek volt egy olyan fülledtsége. És akkor ebből kitaláltam, hogy fülledtség, ebből mi jut eszembe, összezártság, hogy ebből mi jut eszembe, és akkor megkértem egy társamat, hogy csináljunk egy jelenetet egy dobozban. Szóval onnan asszociáltam oda. Szóval ezt az asszociációt tanította meg. Ez nagyon fontos. Nagyon hálás vagyok neki. Tehát Ő nagyon jól tanított minket.
S.: Egyszer azt említetted, mikor a főiskolára jártál, akkor nem alakult ki komolyabb barátság az osztályban.
E.F.: Nem is azt mondtam, hogy barátság nem alakult ki, hanem hogy inkább bulizni nem tudtunk. Dolgozni viszont nagyon jól tudtunk együtt. Bulizni valahogy kevésbé, de engem ez a része nem is annyira érdekelt. Nekem a barátaim része inkább civil ember. Így sokkal jobb. Komoly barátság biztos szövődhet színészek között, de nekem ez így nagyon jó.
S.: Most van olyan a társulati tagok között, akivel nagyon jóban vagy?
E.F.: Persze, hogy van! Nézd, este tízig itt vagyunk. Utána az ember, én, szeretek  kiszakadni. Főpróba héten, meg előtte természetesen itt kell maradni éjszaka, meg együtt kell lenni, meg kell beszélni egy csomó fontosat. De én amikor csak lehet zúzok innen. Nem menekülök, hanem csak kicsit szeretnék máshol lenni, azért hogy holnap megint örüljek, hogy itt lehetek. Egyszerűen nem egészséges reggeltől estig itt lenni.
S.: Miért?
E.F.: Azért, mert kell egy kicsit kiszakadni. Az jó, amikor nyáron, 2-3 hónapig nem látom a kollégáimat, már a végén vágyódom, hogy megint lássam őket és hogy megint dolgozzak a rendezőinkkel. Ahhoz kell az a két, három hónap. Ez napi lebontásban azt jelenti, hogy este el kell menni, hogy másnap be tudj jönni. Kell egy kicsit külön is lenni.
S.: Van olyan, akinek nagyon adsz a véleményére?
E.F.: Persze. Figyelj, itt mindenki jó színész. Tudom, hogy furán hangzik, de szakmailag nem kérdőjeleznék meg senkit. A rendezőket meg végképp. Hiszek a rendezőmben, akivel éppen dolgozom. Ha nem hinnék, valószínűleg nem lennék itt.
S.: Most ugye van 3 fiatal, friss egyetemet végzett a társulatban, illetve hallgatók is játszanak darabokban. Milyen fiatalokkal dolgozni?
E.F.: Én arra emlékszem, amikor mi idejöttünk, akkor nem éreztem generációs feszültséget. Itt annyira komoly munka folyik, és ezt a szó nemes értelmében mondom, hogy nincs erre idő. Annyi meló van egy előadáson, vagy egy rendező annyi feladatot állít elénk, hogy  az idősebbeknek meg fiatalabbaknak nincs ideje igazából itt vijjogni, vagy összeveszni. De nagyon örülünk nekik. Nagyon hamar beállnak, pont a munka révén.
S.: Te jársz színházba azon kívül, hogy ott dolgozol?
E.F.: Járok. Van egy kisfiam, aki elég sokszor van nálam. Akkor próbálom úgy hozni, hogy legyen egy-egy este, amikor megyünk. Tehát amikor nem játszom, és össze tudom úgy hozni, akkor igen.
S.: Te ugye sokat improvizálsz is. Ott volt a Déjá vu és most már a Gondnokságban is benne vagy.
E.F.: Igen, igen, belekerültem a Gondokságba. Amikor nem volt Woyzeck előadás. Szeretek improvizálni, nagyon fontosnak is tartom. Amit most próbálunk itt, Mohácsi Jánossal a Nyaralás, Goldoni alapművéből írják a Mohácsi testvérek és mi beleírhatunk. Így improvizálunk is.
S.: Lehet erre valahogy felkészülni?
E.F.: Lehet, vannak erre technikák, de csinálni kell és akkor rájön az ember.
S.: Színészet mellett sorozatot is forgatsz (Munkaügyek - a szerk.)...
E.F.: Ugye az nem napi sorozat. Nyár alatt leforgatunk egy évadot. Eddig volt két nyár, két és fél... Tehát ez nem év közben van.
S.: Van hobbid? Tudsz valamit csinálni ezek mellett?
E.F.: Nem nagyon. Nagyon szeretek moziba járni, de nem tudok sokat. De úgy nincs. Nem gyűjtöm a bélyegeket, ilyen hobbim nincs.
S.: Azért mert nincs rá időd?
E.F.: Nem alakult ki. Annyira csőlátású, színházi emberke lettem valahogy, hogy színházban vagyok állandóan, bár nagyon sokszor vágyom rá, hogy valami hobbi kikapcsoljon. Voltak próbálkozásaim a jógával és ezeket még nem adtam föl. Titkos vágyam, hogy falat másszak.
S.: Az jó dolog.
E.F.: Próbáltad már?
S.: Sajnos nem, de szeretném.
E.F.: Akkor majd megyünk együtt.
S.:Azt olvastam, hogy a Mesél a bécsi erdő  kedvéért elmentél jiu jitsuzni.
Mesél a bécsi erdő
E.F.: Elmentünk. A Zsámbéki Gábor mondta, hogy egy komoly dobást kell megtanulnom. A Rezes Judit kolléganőmet kellett dobálni és a Gyöngyössi Tamás tanított egy ilyen jiu jitsu fogást. Hát nem egyet, egy mozdulatsor volt benne. Azt tanultuk egy hétig. De jó lett a végére, meg hiteles. Megérte. És nagyon igaza volt, mert nem lehetett azt ott elviccelni. Ott meg kellett ijedni Oszkártól egy pillanatra, mert ahhoz képest lesz jó a vége. Tehát abban nagyon igaza volt és nagyon jó lett. Kellett volna gitároznom is egy dalt ebben az előadásban, de a gitár az kevésbé ment. Zenész volt a nagypapám, de valahogy ez nem ment úgy, de Oszkár nem egy tehetséges énekes és zenész, úgyhogy ez belefért.
S.:Ahhoz képest te rengeteget énekelsz, ott a Woyzeck, ott a Virágos Magyarország…
E.F.: Imádok énekelni, tényleg. Járok is tanárhoz a színház által, hetente. De a zenélés az egy …. egy szégyen, hogy nem tudok, mert tök jó lenne valami hangszeren játszani, már a nagypapám miatt is. De magát a zenét kedvelem. Táncolni, mozogni, énekelni is nagyon szeretek.
S.: A Pinokkióban Kand Aloyz egy nagyon mesebeli gonosz szereplő. Mint ilyen gonosz szerep, elég sok szeretnivaló is van benne. Könnyebb egy ilyen figurát megcsinálni, mint egy hétköznapi karaktert?
E.F.: Ascher Tamás, a rendező, aki egyáltalán nem akarta, hogy ilyen mesebeliek legyünk, mégis ilyenre sikerült. Ott a Tibivel (Fekete Ernő- a szerk.) nagyon jól egymásra találtunk ezzel a párossal. Olyan jó játszani! És a gyerekek! Képzeld, van olyan szituáció, mikor kérdezik „Verjem tovább?” és akkor kiabálnak hogy "ne ne ne!" De mindig van egy-két kisgyerek aki: "de de de!"
S.: Igen, azt mi is észrevettük többször. Beszélsz külföldiül?
E.F.: Külföldiül neem, nem beszélek sajnos és ez is egy nagy hiányosságom. Figyelj, angolul pötyögök-pöttyögök de annak sem nevezhető. Ha van egy-egy angol film, amiben szerepelek, akkor mindig a szöveget a dialouge coach tanítja be… De nagyon sok lemaradásom van. Így az interjúban égessetek le ezzel!
S.: Két fontosabb díjad is volt 2010-ben, a Jászai és a Filmszemle…
E.F.: Az egy csoda-csoda év volt, és aztán kaptam még egy Vastaps díjat is…Hát ez egy szuper év volt, ez így jött ki.
S.: Ez megerősít téged hogy jó vagy?
E.F.: Hát figyelj, az hogy jó, hát persze, azért …Nagyon nagyon jó dolog díjat kapni. És én az olyan emberek közé tartozom hogy ne játsszuk el, hogy ugyan már… Egyébként tényleg egy jó visszajelzés, mert például a filmmel (Köntörfalak- a szerk.) kapcsolatban, annyira nehezen jött össze és annyi munkánk volt benne. És ami nagyon jó, hogy díjazták. Tehát díjat kapni nagyon jó, picit visszaigazol, hogy igen csinálhatod, el is fogadják, el is fogadnak. Nekem ez nagyon fontos. Kaptam Bezerédi-díjat nemrég, az is nagyon jó volt. Aztán meg jön az embernek a szorongása, az hogy itt egy próba, meg kell csinálni, ezzel mi lesz? Meg tudod-e lépni picit önmagad, vagy most nem sikerül? Rengeteg kétely van ebben a szakmában, de valahol meg zseniális.
S: Mi is színészi pályára készülünk…
E.F: Színészek akartok lenni? És mennyi idősek vagytok?
S.: 16 és 15. Esetleg van valami tanács, amit érdemes megfogadni?
E.F.: Sok kitartás!!! Ha tényleg az akarsz lenni, akkor az is leszel! Az egy más kérdés, hogy Jóisten kinek mennyit adott, meg hogy mennyi szerencséje van. Az a meglátásom, hogyha az ember valamit nagyon akar és ezért tesz is, akkor az valószínűleg sikerül.
S.: Te hogyan készültél egyébként a felvételire?
E.F.: Wéber Péter tanárommal gyúrtunk monológokat, aztán fölvettek a Nemzetibe, és ott magam is készültem. Idővel jöttem rá, hogy az a fontos, hogy kicsit magadat vidd oda. Mindenből legyen belőled. Olyan is, amiről nem gondolnád, hogy ez te vagy, de mégis érzed. Mondtam Csehovot is például, és nagyon-nagyon szerettem. Trepljovot például, pedig nem vagyok egy Trepljov alkat ránézésre.
Pinokkió- Fekete Ernővel
S.: Van kedvenc szereped, vagy olyan amit már nem játszotok, és jó volt játszani?
E.F.: Például a Bécsi erdőt nagyon szerettem. Váltig állítom, hogy a világirodalom egyik legjobb színdarabja. Nagyon aktuális, jó volt játszani Oszkárt. Nem engedem meg magamnak azt a luxust, hogy utáljak egy színdarabot, mert ha utálok egy előadást, akkor nagyon kiszúrok magammal. Muszáj, hogy a próbákon kialakuljon valami kötődés ehhez az egészhez. Valamit szeress benne! De nagyon jó szerepeket játszom, és hál’ istennek mindenfélét kapok és mindenfélét szeretek. Remélem, hogy így is marad, mert akkor én boldog ember maradok.
S.: És van olyan, amit szeretnél eljátszani?
E.F.: Nincs szerepálmom. Egyáltalán nincs. Amit kapok, annak megpróbálok örülni. Mondhatnék hangzatos szerepeket, de minek?
S.: Egyszer azt mondtad, hogy Katona van, és kész. Ezt hogy érted pontosan?
E.F.: Nem nagyon gondolkodom más színházban. Egyrészt nincs okom rá, hogy másban gondolkodjak, mert tényleg most van egy jelenlegi helyzetem és pár évvel ezelőttig visszanyúlva én nagyon jó szerepeket kapok. Jó rendezőkkel, jó kollégákkal, jó szerepeket játszom! Nincs okom azon gondolkodni, hogy elmenjek máshova. De szívesen játszom máshol is vendégként, hogyha a Katonában való munkám megengedi. Ha tudok, akkor megyek, nagyon jó más kollégákkal  is játszani. De ez az anyaszínházam, itt vagyok otthon!

2013. január 7., hétfő

A mizantróp

Moliére klasszikusa egy olyan világban, amiben emberek élnek, sosem lehet tárgytalan. Az ember természeténél fogva hibákat követ el, megjátssza magát és érdekből köt barátságokat. Alceste szerepében Fekete Ernőt látjuk tragikus hősként. Lendületes színészi játékával felnyitja a szemünket a kérdésre: Mi helyes? Amikor őszintén ócsárol, vitatkozik vagy magában lázad, véglegesen magába bolondítja a nézőt. Kocsis Gergely Philinte-je a mai világ embere, beletörődik és igyekszik elsimítani a konfliktusokat. Észreveszi a bajt, de nem veszi tudomásul. A többséggel tart.
Oronte-ként pedig Máté Gábor jelenik meg. Az addig csupasz, sötét és átlátható színpadon felkapcsolja a világítást, ízlésesen megpróbál Alceste kegyeibe férkőzni. Amikor azonban őszinte véleményt kap pocsék költeményéről, kiderül hogy nem más ő, mint a hatalom.

És bár Alceste elítéli az erkölcstelen életet, a szívének ő sem parancsolhat. Bármelyik nőt megkaphatná, ő mégis Céliméne (Ónodi Eszter)-t szereti, aki úgy tűnik, az erkölcstelen élet mintapéldáját éli. Számára nincsenek is következmények, mert mindenki a lábai előtt hever. Ónodi Eszter ugyanis a valódi nő. Bájaival elvonja a figyelmet a manipulatív szándékairól, hiszünk neki, mert hinni szeretnénk. Látszólag mindenkivel jó barátságot ápol, vagy még annál is mélyebb viszonyt... Alceste ezt nem akarja tudomásul venni, ahogy azt sem, hogy az ideális nő számára Éliante (Tenki Réka) lenne. Ő az egyetlen, aki nem játssza meg magát mások előtt. 




Alceste-t csak az tudja hibáztatni, akit lenéz. Álszentnek tűnik-e azzal, hogy ő is Céliméne-t szereti? Egyáltalán nem. És bár talán legszívesebben maradna, és megtanulná Éliante-t szeretni, mégis elmegy. A magányt választja  ahelyett, hogy ezekkel a hazug emberekkel kelljen becstelen életet élnie. Talán sokan vannak a mi világunkban is, akik legszívesebben ezt tennék, valami mégis visszatart minket. Valamiért mégis elfogadjuk, hogy nehéz akár egy őszinte embert találni az utcán, a munkahelyen, a villamoson. Hozzászoktunk. Hozzászokott Éliante és Philinte is, akik mivel más említésre méltó nem maradt, egymásra találnak. Személyes kedvenc jelenetem, ahogy Tenki Réka végre Kocsis Gergő karjaiba omlik. Semmi nem túl sok, semmi nem túl kevés. És talán komorabbnak kellene lennünk, amikor kijövünk a nézőtérről, de valahogy mégsem megy, mert bár komoly a probléma amivel Alceste foglalkozik, mi mégis inkább a jót tartjuk meg magunkban. Azt, amin nevetni lehet. Mert ilyen is az ember. Még ha tudja is, mi a baj, hajlamos figyelmen kívül hagyni azt. Ezért hajlamos megbocsátani is. Mi is hajlamosak vagyunk megbocsátani a Katona színészeinek, hogy most ármánykodtak. Mert még ez is jól állt nekik.