Bíít

Csak szédület. A Színművészeti Egyetem jelenleg ötödéves, tehát végzős  zenés színész osztályának előadásában. És azt kell hogy mondjam, ha az ember ötödjére nézi meg, akkor sem megunható. A színésznövendékek Arthur Rimbaud verseinek segítségével, és a Beatles mindenki által jól ismert dalaival egy olyan idősíkba visznek el minket, ami a fiatalság maga.
"Az ember nem komoly tizenhét évesen..." És akkor sem komoly, amikor Mikola Gergő egy piros női ruhában lép fel a színpadra. Vagy mikor Ágoston Péter rozmár. És egyáltalán amikor ilyen tehetséges emberek vannak előttünk, és azzal amihez értenek, szórakoztatnak. Mert ők igazán értenek hozzá. Egy éve ezt írtam róla:
"Amikor pedig beültünk a színház büféjébe, a színészek közé, abba a dohányfüst-szagú és családias helyiségbe, úgy éreztem hogy ezért még a heti két fizikaórát is érdemes túlélni. Néhány belsős poén meghallgatása, felszabadult beszélgetés és már kezdődik is az előadás. Elszédültünk. A szereplők megérdemelték a sikításainkat, én pedig lehet hogy egy új célt tűztem ki a szemem elé. Persze még annyi minden változik... Lehet, hogy végül majd tűzoltó vagy takarítónő leszek, de ez akkor is egy meghatározó élmény marad még egy jó darabig."
És azóta szeretnék színész lenni.
Mást nem érdemes mondanom a darabról, mert ezt látni kell.